Rámutattak: a húsételtől való tartózkodás önmagában nem böjti cselekmény. A hús fogyasztása az ókori, középkori ember számára ritka, ünnepi alkalomnak számított, vagyis az erről való lemondás az adott kultúrában valóban a bánat és az önmegtagadás alkalmas kifejezőeszköze volt. E gondolatot folytatva, a „külső böjt” gyakorlataként a modern ember felteheti magának a kérdést, mi az az érték, szokás az életében, amihez általában ragaszkodik, de az „Isten előtti meghajlás jeleként” lemond róla a böjti időszakban.
A közleményben felidézték: a negyvennapos böjt a 4. századra vált általánossá a keresztény világban. A vasárnapot, mivel e napon Jézus feltámadását ünneplik, az egyház nem tekinti böjti napnak, ezért a 7. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, a hamvazószerdától húsvét vasárnapig tartó időszakban így a böjti napok száma éppen negyven.
A böjt a 11. századig olyannyira szigorú volt, hogy késő délutánig semmit sem ettek, húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak. Az egyház mára enyhített a böjti szabályokon, de hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt ír elő: a 18 és 60 év közötti hívek csak egyszer étkezhetnek és még kétszer vehetnek magukhoz élelmet (háromszor lehet étkezni és egyszer jóllakni). E két napon és nagyböjt többi péntekén a 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.
A görögkatolikus egyházban hamvazószerda előtti hétfőn megkezdődött a nagyböjti időszak.
MTI
