Kisvárdai kritika a Kvartettről

Hétfőn éjfélkor mutatta be az Aradi Kamaraszínház Heiner Müller Kvartett című előadását aHatáron Túli Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválján. A szombatig tartó seregszemle újságja, a Kisvárdai Lapok már a keddi számban "hozta" a produkcióról szóló kritikát. Ezt közöljük az alábbiakban.

Testgép működésben

Az Aradi Kamaraszínház Kvartettje egyetlen hatalmas abroncsszoknya terébe zárul. Ez a (színpad)kép börtönnek mutatja a testet, amelyből az utolsó jelenet, a színpadi exitus során lépnek ki a színészek. A díszleten ablakok nyílnak az előadás folyamán, s ahogy betekintést nyerünk a szerkezetbe, úgy elemeire bontva érzékeljük a korpuszt. Merteuil (Éder Enikő) és Valmont (Harsányi Attila) a fejtől a zsigerekig liftezve, a vágy végtelen és sivár körforgásának demonstrációjában a romlandó húsról lebbentik fel a színházi függönyt. De a testet nem csupán fogalomként kezdi ki az előadás, hanem a színészek teste is átalakul: a szerep- és nemcserék során különböző protézisekkel (vaskarmok, fejre aggatott vasszerkezetek, műfogsor) torzítják el az arcot, a beszédet. A gondolati és performatív síkot tehát ugyanaz a mozgás jellemzi, a lassú leromlásé.

A jelenetek különböző „helyszíneinek” (Valmont és Merteuil párbeszéde a fej magasságában, Tourvelné unokahúgának megkísértése az ágynak és operai páholynak berendezett szoknya aljában, majd Tourvelné elcsábítása ugyanitt), Müller ironikus szövegeinek, valamint a szerep- és nemcseréknek az együttállásából gazdag jelentésmező születik. Balog József rendezői olvasata kétségkívül okos, a mülleri drámát mélységében értő. Ennek következtében olyan előadást látunk, amely szervesen és olajozottan működik.

Mégis, két probléma azért felmerül az előadással kapcsolatban. Az egyik az intonációravonatkozik. A rendezői döntés, hogy a szöveget egy tónusban mondják a színészek (ezen belül jelzik a szerepváltásokat, Éder például hol mély hangon, hol sikítva, hol selypegve beszél), kiemeli a szöveg zeneiségét, ám olykor követhetetlenné teszi a sokértelműen sűrű mondatokat. Így a szöveg színházi rafinériájának nagy hányada elvész. Amikor meg kiemelődnek, és érthetőek a mondatok – ez a mülleri szövegek veszélye – az aforizmák közelébe kerülnek, a szellemesség szellemeskedésként hat. A másik probléma, hogy Balog rendezése, bár nyilván nem iskolás módon, de mégis illusztratív. Bonyolultan az, mert nem a szöveget illusztrálja, hanem a szöveg problematikáját. Ennek a jele a metaforikus fogalmazással szembeni bizalom, a szimbolikus tárgyak kevésbé reflektált használata. Nem az a valódi veszteség ezzel kapcsolatban, hogy gyorsabban fejtjük meg az előadás világát. Inkább az, hogy a Müller szövegének provokációjára adott színházi válasz szűk keretek közé szorul. Provokáció alatt azt értem, mennyire képes a színház arra, hogy megrendítse, válságba hozza saját jól ismert metaforáit – azaz kikezdje és megakassza a színházi gépezet működését.

Ettől függetlenül a Kvartett érvényes színházi értelmezés. Játékkedv hajtja. Például Harsányi tegnap este, ki sem hajolva szerepéből, a lepkét is elkapta röptében. Majd bekapta. Pont akkor, amikor Éder Merteuilként szólt le hozzá: ideje volna befejezni a játékot, mielőtt ízléstelenségbe futna. Ez szép pillanat volt.

Varga Anikó