Ma kétszáz éve, 1813. február 20-án született Pécskán. Elemi iskoláit Pécskán kezdte, innen az aradi gimnáziumba került, amit tízéves korától a temesvári piaristáknál folytatott, majd a szegedi piaristáknál fejezett be. A jogakadémiát Nagyváradon végezte.
1839-ben Temes vármegye második aljegyzőjévé választották. 1841-ben megjelentette az emancipáció szellemében írt Véres bosszú című regényét. 1841-től a rékási járásban volt szolgabíró, 1846-tól Buziásfürdő főszolgabírója, 1849-től Végvár országgyűlési képviselője. A forradalom leverése után négyévi, vasban töltendő várfogságra ítélték. 1850-ben amnesztiát kapott, pénzzé tette vagyonát, és Olaszországba költözött. Bécsben és Olaszországban folytatott művészettörténeti tanulmányokat, bejárta Erdélyt, Németországot, Franciaországot, illetve Ausztriát, és megalapozta műgyűjteményét. Az 1858-ban megjelent A Banya sziklája című regényes korrajzban a Bánságnak a török uralom alatti és utáni idejét rajzolta meg. A Magyar Tudományos Akadémia 1861-ben tiszteletbeli tagjává választotta. 1860-ban Temes megye főjegyzőjévé választották, 1866-tól a megye alispánja, 1871-től Temes vármegye főispánjaként közigazgatás-irányítói munkájában a megye különböző nyelveket beszélő lakosai közötti békesség fenntartását tekintette fő törekvésének.
1872-ben az ő kezdeményezésére jön létre a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Társulat, amelynek fő feladatául a Bánság múltjának feltárását, fellelhető művelődési javainak összegyűjtését, megőrzését szánta. 1875-től 1889-ig Temesvár főispánja volt.
Gyűjtött könyveket, festményeket, műtárgyakat. 1880-ban sikerül kieszközölnie a megyei közgyűléstől a belvárosi Wellauer-féle ingatlan kiállítási célokra történő átengedését. Ide kerültek Ormós személyes értékei, az érmékből, föníciai régiségekből, metszetekből, kőnyomatokból, gemmákból, miniatúrákból, nápolyi terrakottatárgyakból, bécsi porcelánokból, fegyverekből, festményekből, fényképekből, könyvekből és török nyelvű kéziratokból álló gyűjteménye, amely ma is a temesvári múzeumok alapkollekciója. A német, németalföldi és osztrák festőiskola, valamint a magyar festőművészet darabjaiból álló gyűjtemény legtöbb darabját olasz- és németországi utazásai alatt szerezte meg. A színjátszást, a képzőművészeti tevékenységet, a rendszeres zenei életet és a sajtó képviselőit, szervezőit egyaránt támogatta. Nagy része volt Temesvár modern magyar kultúrvárossá való fejlesztésében. Maradandó művekkel gyarapította a magyar művészettörténeti szakirodalmat. Írásait a Pesti Napló, az Arad, az Alföld politikai lapok, az Akadémiai Értesítő, Arany János Koszorúja, az Ország Tükre, a Hazánk és Külföld közölte.
Ormós Zsigmond régi vágású főispán volt, igazi magyar főúr, aki büszke volt fölfelé és kegyes, leereszkedő lefelé; nem tűrte meg a nyílt ellenállást; de okos érvekkel mindig lehetett reá hatni. 81 éves korában, 1894. november 17-én Budapesten hunyt el. Alakját és életművét a Kolozsváron élő Benkő Samu kutatta, és hozta vissza a köztudatba. 1990-ben Ormós munkásságága emlékezetére vette fel nevét az 1968-ban alakult temesvári Közművelődési Társaság, amely Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság néven működik, és 1994-ben emléktáblát helyezett a pécskai római katolikus templom falán.
Nagy István
