Bágyi Bencze Jakab: Az októberi tizenhárom
Mert nemcsak hősök / emberek voltak.
Vérre virrad ma a reggel
Aradnál a vár mezején,
és lehet, hogy meg sem virrad:
ez a hajnal
fátyolként örökre marad
az aradi tizenhárom
álomtalan, nyitott szemén –
Lázár Vilmos, Gróf Dessewffy,
Schweidel József és Kis Ernő
egyenként állnak tizenkét
gyilkos torkú puska elé.
Első hármuk halva hull el,
de Kis Ernő talpon marad,
vállán érte csak a golyó:
átkozza a gyilokosztó
zsoldosokat, hogy a méltó
halált is ellopják tőle…
Három császári mundéros
elébe áll új sörtűzre,
s ő maga vezényli őket
halált osztó tisztességre –
Vértől izzik a vármező,
fák ágain a levelek
apró lobogó lángnyelvek,
búcsúztató gyertyaszálak
azoknak, kik
ma e rétről mennybe szállnak –
Hat óra múlt.
Áll a kilenc akasztófa.
Bent a várban síri a csend.
Álom-fosztott tábornokok
kilencen még ott várnak bent.
Álma-fosztott Magyarország:
egét fojtó
ólomfelhők beborítják –
Elindultak.
Érkeznek a hosszú útra
kilencen még lábon járók.
Beleremeg a bitófa,
amint Poeltemberg búcsúzva
társainak kezét nyújtja –
Beleremeg a bitófa,
de nem rezdül Ferenc Jóska.
Poeltembergért három árva
sír két fiú s egy leányka,
de nem rezdül Ferenc Jóska,
bűnét Haynaura fogja –
Ül Bécsben a tróntermében
s nem érti, hogy miképp lehet:
magyarért küzd ennyi nemzet...
Másodikul Török Ignác
vesz búcsút a társaitól,
ki a hadbíróság előtt
ekképpen állt meg igazul:
„Vádolhat a császári rend,
magyar vagyok s hazám a szent,
lelkiismeretem felment.”
Szégyenkezik a hóhér is,
mert nem illő – vallja ő is –
a bátraknak hurkot vetni,
tiltakozott ez ellen még
Első Miklós, orosz cár is.
Indul Láhner s Knezich Károly:
– három lányka sír utánuk –
a bitó sem törhette meg
hadvezéri méltóságuk.
Majd Nagysándor József után
Leiningen Westernburg Károly,
hátrahagyta fiát s lányát,
hangoztatva: feleszmél majd
ez a világ!
Tört lábbal s felszegett fejjel
szerbként legkiválóbb magyar:
Damjanich nézi Aulich
tábornok s hadügyminiszter
ég és föld közt hűlő testét,
s kezén érzi még kezének
a melegét.
Egyedül Vécsey lábon,
mintha tartaná az eget,
nincs kinek nyújthatna kezet:
Damjanichhoz lépve hajol,
és a hűlő kézre lehel –
Mintha késne ma a reggel:
homályló és gyér a fénye,
a föld alól kúszik elő,
mintha rejteni akarná
közszemlére
bitók alá s vár sáncra tett
világ-hősök megalázott
férfi testét.
Nem is volt dél s már este jő:
lobog a menny ablakában
tizenhárom égő fáklya.
Törpülnek a földi tornyok,
föléjük nő Arad mellől
a szabadság
tizenhárom óriása.
Budáról Batthyány
hajol át körükbe:
így fogják most közre,
holtukban is védve,
egyetlen vércseppé
riadt hazájukat
féltőn mindörökre –
