Erdős Márta újdonsült Márki Sándor-díjas iskolaigazgató és a megemlékező tanulók | Fotó: Olosz Lajos Általános Iskola
Az ünnepségről az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola Facebook-oldalán számoltak be.
„Mi, az Olosz Lajos Általános Iskola diákjai ígéretet teszünk arra, hogy megőrizzük mindazt, amit elődeink ránk hagytak. Tisztelni fogjuk a szabadságért életüket áldozó hősöket. Megőrizzük költőnk emlékét és anyanyelvünk szépségét. Szeretettel gondolunk azokra az írókat és gondolkodókra, akik hitükkel, tudásukkal és műveikkel gazdagították a magyar közösséget” – ígérte Forró Balázs Bátor hatodik osztályos tanuló.
Az aradi vértanúk a hazáért vállalt áldozat példáját hagyták ránk – írták, hozzátéve:
A 135 éve született Olosz Lajos a szülőföld, a természet, az anyanyelv és költészet szeretetét és tisztaságát örökítette tovább.
Olosz Lajos (Ágya, 1891. augusztus 23. – Marosvásárhely, 1977. április 26.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Apai ágon olasz származású, a lázadó ős a dalmát partokról került Erdélybe, 1617-ben nemességet kapott, és idővel beolvadt az erdélyi magyarságba. Anyai ági ősei az 1772-ben feloszlott Lengyelországból menekültek Felső-Magyarországra. Kolozsváron tanult jogot, a háborús események és édesapjának halála a gyakorlati életre kényszerítették: az ügyvédi pályát választotta, és 1917-ben, kis marosvásárhelyi megszakítással végül Kisjenőben telepedett le.
Vidéki magányában a költészet mellett kötelezte el magát. Reményik Sándor szerint költészete „csiszolatlan gyémántok nyers és szigorú világa”. 1944–45-ben internálták, sorsa a meghurcoltatás volt: tizenhét hónapi munkatábor a „felszabadulás” első éveiben. 1967-ben az írószövetség tagja lett, elkezdődött Olosz Lajos visszahódítása, újrafelfedezése. „Vénségemre lettem az irodalomnak édesgyermeke” – nyilatkozta. Összefoglaló verseskötete (1968), majd a Legszebb versek (1971), az öregkori Hattyúének (1972) s végül az istenes verseket tartalmazó Szeplőtelen oltár (1997) megnyitották az utat a tömegek általi megismerésre.
„Szabó Magda arra emlékeztet bennünket, milyen fontos a műveltség, az emberi tartás, a családi emlékezet és a hit” – olvasható az iskola beszámolójában.
Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár, bölcsészdoktor, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Családregényei – különösen a Régimódi történet – a 20. századi magyar irodalom legszebb családtörténeti krónikái. Az írónő felmenői két teljesen különböző világot képviseltek, amelyek Debrecenben találkoztak: az apai ág az arisztokratikus, birtokos nemesi múltat, az anyai ág pedig a debreceni polgári, puritán kálvinista hagyományokat hozta magával.
Az apai ág, az ágyai Szabó család nemesi származású volt, egykori földesurak, akik büszkék voltak a múltjukra, a műveltségükre és a tradícióikra. Édesapa, Szabó Elek városi főtisztviselő, a debreceni árvaszék ülnöke volt. Rendkívül művelt, humanista emberként élt, aki latinul verselt, rajongott az antik kultúráért, a színházért és a mitológiáért. Ő volt az, aki Szabó Magdát már egészen kiskorától kezdve bevezette a tündérmesék, a klasszikus irodalom és a szabadgondolkodás világába.
