Brittich Erzsébet a tavalyi gyulai kiállításán és könyvbemutatóján | Fotó: Facebook/Gyulai Hírlap
Gyerekkorában érdekelte az irodalom és a rajz, szépérzékét a felmenőitől örökölte, a tanítást pedig hivatásának tekintette Brittich Erzsébet. A képzőművészet melletti elköteleződéshez végül egy személyes trauma adta a végső lökést, és az alkotást nemcsak kifejezési formának tekintette, hanem terápiaként is szolgált.
Legyen szó linómetszetről, faragásról, bronzmunkáról, versről vagy prózáról, műveiben visszaköszönnek a természettel összhangban élő egykori faluközösségbe kapaszkodó gyökerek, a mindennapi életben irányt mutató népi bölcsességek, a sallangok nélküli kifejezések, a deportálást túlélő falusfelek közösségi traumája.
Simonyifalva, a szűkebb tájegység és a tágabb régió iránt érzett szeretete, hűsége, jobbító szándékú aggodalma vezérli munkásságában Brittich Erzsébetet,
akivel a képzőművészetről, írásról, a gyerekkori indíttatásról beszélgetett Pataky Lehel Zsolt. Hallgassa meg a Temesvári Rádió Magyar adásában elhangzott interjút:
8
